Gyenge karjaimat felkapta a szél, repülésnek nem volt mondható, csak szárnyalásnak. Elhaladtam azok mellett az emberek mellett, akik támogattak szerettek engem. Otthagytam őket. Nem volt már múltam. Elhagytam. Mert kihasználtak, becsaptak. Szóval szerettek, nem szívvel! És ez fájt. De most találtam valamit... A szerelmet, ami talán (de csak talán) nem csap be. Mert megért, és elfogad, úgy ahogy vagyok, úgy ahogy mindenkit el kellene fogadni. De nem érdekel, mert csak ő van, nekem meg ő is elég. Egy ember, aki talán nem csap be, sőt remélhetőleg biztos. Aki szeret és én feltétel nélkül viszontszerethetem. Ez a szerelem? Nem tudom biztosan. Mert van, akik csak azért járnak, mert jól mutatnak együtt, de közben nem szeretik egymást. Szerintem ez így nem jó! De nekem, ahogy most vagyok, és szárnyalhatok, akár egyedül rá gondolva, akár vele semmire nem gondolva... Nekem ez így jó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése